1965 február 21-én alkalmam volt másodszor is kipróbálni az LSD bámulatos hatását. Akkor már olvastam Leary, Metzner és Alpert The Psychedelic Experience - A Manual Based on the Tibetian Book of the Dead c. könyvét: (A pszichedélikus élmény - kézikönyv a Tibeti Halottaskönyv alapján). Ez a “kézikönyv" kísérlet a pszichedélikus élmény feldolgozására a tibeti szövegek metaforájának segítségével, melyeket a hagyomány szerint az éppen elhunyt ember holtteste fölött olvastak fel. Szándékuk az volt, hogy a zavarodott emberi lelket megtanítsák a bardo világában közlekedni. Ez a létállapot közvetlenül a test halála után tapasztalható meg. Természetesen az analógia lényege az volt, hogy a pszichedélikus utazónak hagynia kell egóját elpusztulni, átruházva minden irányítást egy megbízható vezetőre, aki ezután, amint a trip előrehalad, megfelelő sorokat választ ki, s olvas fel. Elméletben az alany egy új és folytonosan magasabb tudatállapotba születik újjá az élményen keresztül, olyan ez, mint az azonnali megvilágosodás.
Utólag mindez egy harvardi pszichológus-trió hihetetlenül bizarr ötletének tűnik, mellyel igencsak meglepték a korabeli gyanútlan Amerika közvéleményét. Nem árt emlékezetünkbe idézni, hogy - noha ekkor már a közepénél járt - alig eszmélt még magára a hatvanas évek zsúfolt évtizede, s hogy egy efféle egzotikus, ismeretlen keleti tanokon alapuló LSD-terápiás “csináld magad" kézikönyv bizonyára hozzájárult az elképesztő furcsaságok gyors felhalmozódásához, mely a következő hetek, hónapok és évek jellemzője lett. Az én esetemben mindenesetre tanulságos élmény kerekedett belőle - kíváncsi volnék, hány rossz acid-tripért felelős önmagában ez az egyetlen könyv.
' Itt viszont be kell vallanom, hogy nem pontosan az előírásnak megfelelően használtam a kézikönyvet, s ennek sok köze lehetett az ebből származó élményekhez. Először is Dicket (az egyetlen személyt, aki az akkori ismeretségi körömből rendelkezett LSD tapasztalattal) nem tudtam elérni, hogy vezetőm legyen. Másodszor pedig feleségemet egészen felzaklatta és megijesztette friss érdeklődésem a pszichedéliák iránt, és nyomasztónak érezte, hogy bármi módon részt vegyen belső utazásaimban. Mivel nem kívántam várni arra, hogy a technikát megfelelőképpen alkalmazhassam, készítettem egy magnófelvételt a kézikönyvből. Úgy képzeltem, hogy a drog hatása alatt képes leszek majd kiválasztani a megfelelő sorokat. Visszagondolva hihetetlen naivitásnak, sőt, butaságnak tűnik a dolog, de ahogy mondják, “akkor jó ötletnek látszott".
Röviden szólva: “saját" nagyon idegen, elektromos-gép hangom, elmondhatatlanul rémisztő lett, amint efféle sorokat hallottam a magnószalagról:
“Egyik békés vagy rémes látomás, Vérivó démon, szörnyeteg, szerkentyű vagy ördög Sem létezik a valóságban Csakis koponyádba zárva..."
Mivel a drog éppen eltörölte az egómat, ennél a pontnál már azt sem tudtam, ki vagyok; a verssorok által felidézett démoni képek tulajdonképp önmagammal voltak azonosak (vagy csak az “én" hangom sugallta ezt?). Utólag különösnek tűnhet, de félni kezdtem önmagámtól. Nemcsak önmagamtól, de körülöttem mindentől féltem: a faltól, a padlótól, a polctól, a kezemtől, a cipőmtől - minden az “énemre" irányuló totális fenyegetéssé alakult, amitől nem kevésbé féltem, s ami mellesleg úgysem létezik - ez a gondolat már önmagában is elég taszító. Mondhatjuk, hogy dupla, tripla zűr! A tiszta rémület zavaros tengerén sodródtam, mindenféle viszonyításként használható én-struktúra nélkül. Csak az érti igazán, mit is próbálok itt megfogalmazni, akinek volt rossz acid-tripje.
Ruhástul lefeküdtem az ágyra, annak ellenére, hogy ezt is fenyegetőnek éreztem, fejemre húztam a takarót, s behunytam a szemem, akár a halottasház-ban. Reszkettem, mint a nyárfalevél. Nem tudom, pontosan meddig ostromoltak az ördögi képek, de óráknak tűnt. Aztán ismerős hang szűrődött be az előszobából. Egy másik barátom látogatott meg. Kiszabadítottam magam az ágyból, akár egy gyerek, megragadtam a karját, és hebegve előadtam neki, hogy éppen a trip hatása alatt vagyok, és meg fogok őrülni, és hogy segítenie kell, különben nem élem túl. Jacknek kellett volna betöltenie az egóm szerepét egy darabig.
Nos, Jack a legrégebbi barátom volt, még a gimnáziumból ismertem. Szolid, igen konzervatív srác, aki még sört sem igen ivott. Soha semmilyen drogos élménye nem volt, úgyhogy természetesen nem is sejthette, milyen lehet egy horror-trip. (Persze a korai hatvanas években a jelenség éppen csak feltűnőben volt - kevés laikus tudta volna kezelni.) Testi-lelki jóbarátok voltunk. Az ötvenes években kivénhedt Fordok helyrepofozásával töltöttük tinédzserkorunk legjavát. Engem később már más vonzott, de Jack-ből hivatásos szerelő lett, s szabadidejét is a lerobbant motoroknak szentelte. Aznap este éppen az akkor induló oaklandi Roadster Show-ra készült, s csak úgy beugrott, hátha elmegyek vele. Fogalma sem volt, min megyek keresztül, de talán érezte, hogy jót tenne, ha egy időre kiszabadulnék a házból. Jack keresetlen magabiztossága (melyet az tett zavartalanná, hogy nem is értette a fejemben tomboló pánikot) szinte azonnal megnyugtatott. “Persze Jack, a Roadster Show-n a helyünk!" Feleségem miután látta, hogy jobban vagyok, s hogy Jack majd vigyáz rám, elhatározta, hogy ő is eljön.
Most, hogy már “biztonságban" voltam, a rövid út Berkeley és Oakland közt maga volt a tiszta pszi-chedélikus gyönyör. Neonfények, fényszórók és féklámpák az autópályán, mindez leírhatatlanul csodálatosan hatott. Jack vezetett, semmivel nem kellett törődnöm. Tőlem akár az egész East Bay-t is megkerülhettük volna, felhőtlen boldogságban, de sajnos a többiek a Roadster Show-ra vágytak.
Azok, akik még emlékeznek a hatvanas évek közepén virágzó amerikai “populux" kultúrára, bizonyára fel tudják idézni, hogy akkoriban micsoda “szörny-mánia" tombolt a televízióban. Igen népszerű szituációs komédiák voltak az “Addams Family" és a “The Munsters", s eme egyetlen poénra épülő műfajban a humor forrását annak “iróniája" szolgáltatta, hogy a horror-show-k szörnyetegei ott élnek az amerikai elővárosokban. Nos, a Roadster Show-t abban az évben szintén a “szörny-mánia" jegyében rendezték, úgyhogy mikor Jackkel és feleségemmel beléptünk a nézőtérre, olyan különlegességek köszöntöttek, mint a “mozdony-rángatók", melyek irdatlan krómozott motorokkal és fekete plüss-szélű koporsókkal voltak teleaggatva, míg a volán mögött Frankenstein-, Farkasember- és Drakula bábuk gubbasztottak...
“Egyik békés vagy rémes látomás Vérivó démon, szörnyeteg, szerkentyű vagy ördög Sem létezik a valóságban Csakis koponyádba zárva..."
Józanul vagy betépve, egyre megy: ezek a tünemények nem voltak pusztán koponyámba zárva, s a világ minden furmányos acid-logikája sem tudta volna eltűntetni őket. Azonnal visszazökkentem a paranoid rémületbe: csapdába estem egy olyan bolygón, ahol minden oldalról sugárzóan sátáni masinák szorongatnak, melyeket démoni tetszhalottak irányítanak. Ráadásul nyomban tetovált fiatalok szűnni nem akaró áradata sodort tova minket. Mogorván feszítettek marhabőrből készült fekete dzsekijeikben, s hűségesen követték őket rikítóan kikészített, kirúzsozott asszonyaik, akik viszont testre simuló torreádornadrágot viseltek és obszcén méretű rágógumikat fújtak, s le voltak nyűgözve a gyorsaságnak és halálnak szentelt négyszáz lóerős, krómborítású gépezet láttán... Koporsók, szörnyek, króm, halál. Még nem kívántam meghalni.
Komplett pszichikai-lelki leépülés volt. Testem megállíthatatlanul remegett, amint tovasétáltunk a látnivalók közt. Jacket teljesen lekötötte a kiállítókkal folytatott társalgás, s rá nem jellemző módon teljesen hidegen hagyta, hogy én min mehetek keresztül. Szép csendben kikészültem, és még csak észre sem vette senki, nemhogy megértette volna az okát. Feleségem belém karolt, és folyton azt hajtogatta, hogy mindez nem is olyan rossz, mint ahogy én képzelem. Ha mindez egy órával korábban történik, talán kórházba kellett volna vinni, de addigra annyival gyengült a drog hatása, hogy már képes voltam az egészet egy csodás metaforának tekinteni arra, ahogy saját kultúrámat érzékelem. (Ismét csak set és setting!) Elképesztő erőfeszítés árán sikerült a józanság látszatát fenntartanom a Roadster Show emberpróbáló gyötrelmei során, és a végén otthon egyenest az ágyba bújtam, folytonosan egyetlen mantrával erősítve magam: “Soha többet nem veszek be LSD-t! Soha többet!"
Két vagy három napba telt mire aránylag “normálisnak" éreztem magam, és hat hónap is eltelt mire annyira megemésztettem az élményt, hogy egyáltalán felmerüljön egy újabb pszichedélikus tapasztalat lehetősége. “Sohase mondd: soha."
TANULSÁG:
Ha az első utazás mennyország volt, a második maga a pokol. Ha az első trip egység és szeretet, a második szétesés és félelem. Ahogy egy korabeli népszerű dal mondja: “Most már láttam a világot mindkét oldaláról..." Sok évnek kellett eltelnie, míg feldolgoztam ezt a két látomást, de egy dolog néhány hét alatt is világossá vált: többé soha nem kell félnem semmitől, hisz - legalábbis pszichológiai értelemben - túléltem a lehető legrosszabbat.
/J. DeKorne, Pszichelédikus sámánizmus/
Megjegyzés: senkinek sem ajánljuk semmilyet tudatmódosító szer kipróbálását!