2009 január 10., szombat 08:58
0 Hozzászólások
1973. december 17-én egyedül voltam a házban, egyszercsak éktelen riadalomra kapom fel a fejemet. Akkorát szólt, mintha teljes, tíz csirkét számláló tenyészetünk egyszerre “kapta volna fel a vizet". Kimentem megnézni, mi a gond. Különös kép tárult elém, mikor kinyitottam az ajtót. Az úton egy hatalmas galambászhéját láttam (Goshawk, amerikai sólyomféleség), karmait egyik Leghorn tyúkocskámba mélyesztve, széles szárnyát oltalmazóan a tyúk köré terítve. A tyúk még életben volt, tekintete, félig nyitott csőre a szemléletesebb mexikói feszületeken
látható arckifejezésekre emlékeztetett - kis híján már szatíra az agóniáról és a mártíromságról.
A sólyom egyenest nekem szegezte csaknem vérvörös szemeit, sohasem láttam még azoknál vadabbat, ádázabbat. A két madár ottléte, spirituális lényege közti ellentét nem is lehetett volna erősebb. Alig tíz lábnyira álltam a sólyomtól, lenyűgözött, ahogy a területét védte, s hogy nem repült el. Percekig meredtünk egymásra - fogalmam sem volt, mit tegyek, nyilván esze ágában sem volt elereszteni a zsákmányt. Viszont én sem engedhettem, hogy holmi sólymok dézsmálják a csirkéimet, úgyhogy határozottan léptem felé egyet-kettőt.
Rákiáltottam, és úgy tettem, mintha megdobnám. Lejjebb ereszkedett, behúzta a nyakát, és onnan méregetett iszonyú szemeivel. Megbénultam. Mi a fene! Meg van ez veszve? Bevallom, meg voltam szeppenve, nem is kicsit. Soha nem hallottam még, hogy egy vadállat ennyire közel engedné az embert. Talán öt lábnyira voltunk egymástól, és már el tudtam képzelni, ahogyan csőrével, karmával arcomnak repül.
Visszafaroltam a farakáshoz, s egy ponyvának használt, jókora fekete műanyagzsákra akadtam. Az volt a tervem, hogy ezt rádobom, és a nejlonon keresztül megragadom, azután pedig nem is tudom... valahogy ki kell találnom, hogyan engedjem el, anélkül, hogy megsebesülnék.
Amint a nagy sötét ponyvát kiterjesztve közeledtem felé úgy festhettem, mint a halál kísértete. Keményen kapaszkodott, míg csak karnyújtásnyira nem értem, aztán alacsonyan kirepült a nyárfák között. A tyúk meg iszkolt vissza a tyúkketrechez, szemmel láthatóan sértetlenül.
Micsoda félelmetes élmény! Alig vártam, hogy elmesélhessem, mikor a gyerekek meg a feleségem megérkeznek a városból. Visszamentem a házamba.
A sólyom egyenest nekem szegezte csaknem vérvörös szemeit, sohasem láttam még azoknál vadabbat, ádázabbat. A két madár ottléte, spirituális lényege közti ellentét nem is lehetett volna erősebb. Alig tíz lábnyira álltam a sólyomtól, lenyűgözött, ahogy a területét védte, s hogy nem repült el. Percekig meredtünk egymásra - fogalmam sem volt, mit tegyek, nyilván esze ágában sem volt elereszteni a zsákmányt. Viszont én sem engedhettem, hogy holmi sólymok dézsmálják a csirkéimet, úgyhogy határozottan léptem felé egyet-kettőt.
Rákiáltottam, és úgy tettem, mintha megdobnám. Lejjebb ereszkedett, behúzta a nyakát, és onnan méregetett iszonyú szemeivel. Megbénultam. Mi a fene! Meg van ez veszve? Bevallom, meg voltam szeppenve, nem is kicsit. Soha nem hallottam még, hogy egy vadállat ennyire közel engedné az embert. Talán öt lábnyira voltunk egymástól, és már el tudtam képzelni, ahogyan csőrével, karmával arcomnak repül.
Visszafaroltam a farakáshoz, s egy ponyvának használt, jókora fekete műanyagzsákra akadtam. Az volt a tervem, hogy ezt rádobom, és a nejlonon keresztül megragadom, azután pedig nem is tudom... valahogy ki kell találnom, hogyan engedjem el, anélkül, hogy megsebesülnék.
Amint a nagy sötét ponyvát kiterjesztve közeledtem felé úgy festhettem, mint a halál kísértete. Keményen kapaszkodott, míg csak karnyújtásnyira nem értem, aztán alacsonyan kirepült a nyárfák között. A tyúk meg iszkolt vissza a tyúkketrechez, szemmel láthatóan sértetlenül.
Micsoda félelmetes élmény! Alig vártam, hogy elmesélhessem, mikor a gyerekek meg a feleségem megérkeznek a városból. Visszamentem a házamba.
Alig öt perc múlva a csirkék megint rikácsolni kezdtek. Mi a fene! Visszatért a sólyom. Ezúttal a nyúlketreceim hálóját tépdeste karmával a dróton lógva, miközben a fehér nyuszi hisztérikusan rohan-gászott körbe-körbe. A ketrecnél termettem egy ge-reblyenyéllel a kezemben. Akkor már csak a legközelebbi amerikai nyárfáig repült el. Ott ült a csupasz ágon, hat-hét méterre fölöttem.
Hogy rövidre fogjam, jókora sziklákat vágtam a fatörzsnek - semmi. Kövekkel bombáztam az ágat -oda se bagózott. Aztán őt vettem célba, nem találtam el, de végig meg se moccant, csak bámult rám kérlelhetetlen, vörös szemeivel. Világos volt, hogy amint otthagyom, azonnal nekiesik a csirkéknek.
Hogy rövidre fogjam, jókora sziklákat vágtam a fatörzsnek - semmi. Kövekkel bombáztam az ágat -oda se bagózott. Aztán őt vettem célba, nem találtam el, de végig meg se moccant, csak bámult rám kérlelhetetlen, vörös szemeivel. Világos volt, hogy amint otthagyom, azonnal nekiesik a csirkéknek.
Megragadtam 22-es karabélyomat, és a feje fölé lőttem a levegőbe - észre sem vette. Kilőttem az ágakat körülötte, minden alkalommal csak úgy záporozott a faforgács. Volt valami hidegvér benne, a tollait rendezte, és félrenézett - megkockáztathatom: megvetően. Addigra tudatot váltottam, elemi izgatottság vett erőt rajtam. Mi van ezzel a madárral? Reménytelenül szerettem volna, ha nem kell megölnöm - csodáltam őt. Csak éppen nem akartam, hogy megegye a csirkéket. Bal féltekém valamiért képtelen volt szabadulni ettől a kis gyakorlatiasságtól.
Aztán végzetes felismerés kerített hatalmába: vagy megölöm, vagy övé a csirke. Volt ebben valami kozmikus közöny: végül is mindegy, a végső tényállás szerint minden egyre megy. Döntéssel szembesültem. Eljött a kíméletlen igazság ideje. Talán misztikus azt mondani, hogy az ő döntése egyértelmű volt?
A történet igaz. Lelőttem, de nem zuhant le. Megint lőttem, mire kicsiny tollak szálltak ki a melléből. De még mindig nem esett le. A seregben kiváló lövészként szereltem le, az egységem lövész-elitcsapatának is tagja voltam, de már kamaszkoromtól híres voltam arról, hogy milyen jól célzok.
Az igazat mondom, hétszer lőttem rá, mire végre lezuhant a nyárfáról, és még akkor is élt! Addigra már elmondhatatlan érzelmeken mentem át. A nyolcadik lövésre múlt ki, gyönyörű fejét közelről péppé zúzta a golyó. Kimondhatatlan szomorúság ereszkedett rám. Megbocsáthatatlan bűnt követtem el. Robinson Jeffers verssora ötlött a fejembe: “Előbb ölnék egy embert, mint sólymot, hacsak nem büntetésből..."
Kegyetlen igazság. Behoztam magammal a szétzúzott tetemet. Azon az éjjelen hat peyotegombot (a peyote föld feletti része) ettem meg, és gyertyafénynél virrasztottam a tetem mellett egészen hajnalig. Felfogtam, hogy bár furcsa, de mindez szándékosan történt. Később, az évek során, egyre többet értettem meg ebből. De nem illene leírnom, az már túlságosan személyes lenne.
Mikor körülbelül egy évre rá kinéztem a hálószobaablakon, egy másik sólymot (amerikai galambászhéját) vettem észre a ház melletti földön, karmai közt az egyik jércénk, de már a tollait és a húsát tépdeste. Az ágy végéből figyeltem, amíg csak be nem fejezte a lakmározást. Jó étvágyat, testvérem! Minden csirkémet odaadnám nekik - nehezebben ölnék meg még egyet közülük, mint önmagamat.
Aztán végzetes felismerés kerített hatalmába: vagy megölöm, vagy övé a csirke. Volt ebben valami kozmikus közöny: végül is mindegy, a végső tényállás szerint minden egyre megy. Döntéssel szembesültem. Eljött a kíméletlen igazság ideje. Talán misztikus azt mondani, hogy az ő döntése egyértelmű volt?
A történet igaz. Lelőttem, de nem zuhant le. Megint lőttem, mire kicsiny tollak szálltak ki a melléből. De még mindig nem esett le. A seregben kiváló lövészként szereltem le, az egységem lövész-elitcsapatának is tagja voltam, de már kamaszkoromtól híres voltam arról, hogy milyen jól célzok.
Az igazat mondom, hétszer lőttem rá, mire végre lezuhant a nyárfáról, és még akkor is élt! Addigra már elmondhatatlan érzelmeken mentem át. A nyolcadik lövésre múlt ki, gyönyörű fejét közelről péppé zúzta a golyó. Kimondhatatlan szomorúság ereszkedett rám. Megbocsáthatatlan bűnt követtem el. Robinson Jeffers verssora ötlött a fejembe: “Előbb ölnék egy embert, mint sólymot, hacsak nem büntetésből..."
Kegyetlen igazság. Behoztam magammal a szétzúzott tetemet. Azon az éjjelen hat peyotegombot (a peyote föld feletti része) ettem meg, és gyertyafénynél virrasztottam a tetem mellett egészen hajnalig. Felfogtam, hogy bár furcsa, de mindez szándékosan történt. Később, az évek során, egyre többet értettem meg ebből. De nem illene leírnom, az már túlságosan személyes lenne.
Mikor körülbelül egy évre rá kinéztem a hálószobaablakon, egy másik sólymot (amerikai galambászhéját) vettem észre a ház melletti földön, karmai közt az egyik jércénk, de már a tollait és a húsát tépdeste. Az ágy végéből figyeltem, amíg csak be nem fejezte a lakmározást. Jó étvágyat, testvérem! Minden csirkémet odaadnám nekik - nehezebben ölnék meg még egyet közülük, mint önmagamat.
TANULSÁG: Az archetípusok erői képesek az adott pillanatban céltalannak tetsző döntésekre késztetni minket. Az ilyen pillanatokban megérezhetünk egy olyan transzcendens és tudattalan folyamatot, melyben az ego csak másodlagos szerepet játszik.
/Forrás: J. DeKorne, Pszichelédikus sámánizmus könyve/